Mi a fontos egy felnövekvő gyermeknek?

Amikor a szülők iskolát keresnek gyermekük számára, sokan hajlamosak elsősorban gyermekük intellektuális fejlődését garantáló intézményt választani, ezért ezzel a témával kezdem a sort.

Az intellektuális fejlesztés kérdésében a waldorf pedagógiára indirekt eszközök jellemzőek.

„Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációknak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélő erejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban… A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek most már meg ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk. És őket is a keresők útjára kell vezetnünk.” – mondja Rudolf Steiner, a napjainkban már száz éves waldorf pedagógia megalapozója.

A gyermeknek tehát legkevésbé arra van szüksége, hogy kész meggyőződéseket magoltassunk be vele. Ezzel általánosan sokan egyetértenek – mindenféle pedagógiák képviselői fontosnak vélik pl. a kritikai érzék, az önálló, kreatív gondolkodás fejlesztését –, mégis a legtöbb iskolatípusban azt figyelhetjük meg, hogy már alsó tagozatban rengeteg elvont tudás tankönyvből történő elsajátítását várják el a gyermekektől.

A waldorf ebben gyökeresen más utat törekszik járni, azt valljuk ugyanis, hogy a gyermeknek, és különösen a kisgyermeknek, elsősorban gyakorlati tapasztalatokra van szüksége. A gyakorlati tapasztalatok révén jut majd el oda, amikor az elvont gondolkodásra majd szellemileg megérik (kb. 12 éves korától kezdődően), hogy valóban megértsen és elsajátítson elméleti tudást is. Addig azonban tapasztalatilag tudja csak elsajátítani, amit képes elsajátítani.

Ezért a waldorf iskolák elemi osztályaiban igen kis tere van a szóbeli magyarázatoknak, de még középtagozatban is kisebb tere van, mint más iskolatípusokban, és a kisgyermekes szülőket is arra buzdítjuk, hogy kerüljék a túl sok magyarázatot. Az ilyesmi olyan, mintha emészthetetlen étellel kínálnánk valakit. Nem tudja feldolgozni, hisz a gyermeknek nincs még kifejlett ok-okozati gondolkodásmódja, és az elvont kifejezések még semmit nem jelentenek számára. Az emészthetetlen étel többnyire megbetegíti a testet. Épp így tesz a megemészthetetlen szellemi tartalom is a gyermeki lénnyel.

A kisgyermeknek sok-sok cselekvésre, sok-sok mozgásra van szüksége! Igazából mindaz, ami megalapozza a majdani absztrakt gondolkodási képességeit, ugyancsak a mozgásból és a mozgáshoz kapcsolódó ritmusokból származik. A testében fogja fel a számszerűséget, a sokszorosságot – pl. ugrándozás vagy labdázás közben –, és a mozgásban ismeri fel a formát is – pl. körjátékokban, homokvárépítés közben, vagy egy kavicsnak a tologatása, egy labda elgurítása révén.

A modern idegtudomány már maximálisan igazolta az összefüggést a mozgásfejlődés és az idegpályák kiépülése, megsokszorozódása között. A kisgyermek tehát nem attól lesz okosabb, hogy minél több tananyagot magyarázunk el neki, hanem attól, hogy minél többet és többféleképpen mozog egész testével és kezével-lábával egyaránt. A koordinált mozgásra való képesség fejlesztése, a gyermek egész testére vonatkozó ügyesítése igazoltan egyenes összefüggést mutat mind az írás-olvasás, mind pedig a matematikai készségek elsajátításával.

A waldorf iskolákban tehát a gyerekek sokkal kevesebbet ülnek a padban, mint más iskolatípusokban, és sokkal többet mozognak, több és többféle gyakorlati tapasztalatban van részük a tanulási folyamatok során. Nem csak az ún. nagymozgásokat, de finommozgásokat is fejleszteni igyekszünk – az egyébként érzelmileg is fejlesztő hatású – sokféle művészet gyakorlása révén. A mozgásfejlesztést, vagyis a fizikai test fejlesztését egyszerűen elválaszthatatlannak látjuk az intellektuális fejlesztéstől!

A mozgások, a mozgás ritmusai, és a mozgás során szerzett fizikai tapasztalatok azonban nem csak a gyermek intellektuális képességét fejlesztik, hanem az érzékelését is. Az érzékelés fejlesztése pedig ugyancsak visszahat az intellektuális fejlődésre. Gondoljunk csak bele, milyen sokféle fizikai és kémiai kísérletet végez egy gyermek, miközben szappanbuborékokkal játszik, vagy tésztát gyúr! Milyen sok tapasztalati biológiai ismeretre tesz szert, míg állatokat simogat, míg borsót pucol! Az elvont gondolkodási képessége, és ezzel összefüggésben a nyelvhasználata sem elég fejlett még a tapasztalt jelenségek magyarázatának megértéséhez, ám később, amikor majd elvontan is képes lesz tanulni, ezek a tapasztalatok is segíteni fogják a tananyag megértésében.

A kezdeteknél, az írás, olvasás tanulásánál is nagyon nagy szüksége van a gyermeknek arra, hogy a lehető legtöbb érzékével tudja befogadni az elsajátítandó formákat! Ez is egy modern idegtudomány eszközeivel igazolt jelenség: minél többféle érzékünkkel tapasztalunk meg valamit, annál könnyebb elsajátítanunk azt. A gyermekeknek tehát jó sok és minél változatosabb tapasztalatra van szüksége, mivel pedig leginkább akkor tanulunk, amikor motiváltak is vagyunk, a gyermeket pedig elsősorban a játék motiválja, az a legszerencsésebb, ha olyan környezetet tudunk biztosítani nekik, amelyben játékosan fedezheti fel a természet törvényeit. A négy fal között, műanyag játékokkal és más mesterséges tárgyakkal játszva ugyanis jóval kevesebb hiteles tapasztalatot tud szerezni a valóságról.

Mindeközben azonban természetesen biztonságot adó korlátokra is szükségük van a gyermekeknek. Sok vita zajlik arról, hogy pontosan hol a határ, nyilván sok múlik a gyermekünk egyéniségén, sajátosságain, fejlettségi szintjén… A fejlesztő környezet mindenesetre olyan, amely kihívás elé állítja a gyermeket, a komfortzónája átlépésére csábítja. A gyerekeknek (a felnőttekhez hasonlóan) erőpróbákra is szükségük van ahhoz, hogy fejlődni tudjanak. Szükségük van arra, hogy időnként elengedjük a kezüket, és azt mondjuk magunkban: lesz ereje végigcsinálni. – Erre a későbbiekben még visszatérünk.

A waldorf iskolákban igyekszünk olyan környezetet teremteni, amelyben a gyerekek sokat mozoghatnak, sokat játszhatnak, és nem beszéljük le őket arról, hogy összesarazzák magukat, vagy felmásszanak a fára, feltéve, hogy ehhez megfelelő öltözékük, lábbelijük van. Ugyanakkor nagyon törekszünk arra is, hogy egyértelműek legyenek számukra a határok is, és arra kérjük a szülőket is, hogy ők is egyértelmű határokat szabjanak a gyermekeik számára. Ez nem csak azért hasznos, mert biztonságérzetet ad a gyermeknek, de a nagyobb csoportban való közös tapasztalatszerzést is megkönnyíti, hiszen olyan gyerekcsoportokkal, amelyeknek minden tagja szoktatva van az egyértelmű határokhoz sokkal több élményt, többféle tapasztalatot lehet gyűjteni, nem arra megy el az idő, hogy összetereljük a gyerekeket…

Térjünk azonban még vissza egy kicsit a ritmushoz! A ritmus kulcsfogalom a waldorf pedagógiában! A ritmus nem csak a mozgás, és ezzel összefüggésben az intellektus fejlődése miatt olyan fontos; ez is biztonságot ad. A gyerekeket megnyugtatják a ritmusok, a programjuk kiszámíthatósága, az évrend ismerős körforgása, az ünnepi időszakok évről évre nagyjából azonos időtávokat áthidaló, várakozással teli bensőségessége. A biztonságérzet tehát nem csak és elsősorban a környezet biztonságosságából fakad, sokkal inkább a fejlettebb időtudattal még nem rendelkező gyermek napirendjének, heti rendjének, évrendjének kiszámíthatóságából. Itt már az érzelmi szükségletek területén vagyunk. A gyermeknek ritmusra van szüksége! Igazából nem csak a gyermeknek van szüksége ritmusra, mindannyian sokkal könnyebben, kevesebb stresszel küzdünk meg a mindennapok feladataival, ha egészséges ritmus irányítja az életünket. Szükség van megfeszített munka adta sikerélményre, de fellélegzésre: ünnepekre és lazításra is. Manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy össze kell szorítanunk a fogunkat, és ki kell bírni a hajtást, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az fogja kibírni a hajtás időszakait, akinek ehhez megvannak az érzelmi tartalékai. Lényegében ezt nevezi a pszichológia rezilienciának. A reziliencia-kutatások egyértelműen igazolják, hogy az lesz reziliens felnőtt, aki gyerekkorában megkapta a biztonságot adó kereteket, amelyek között ellenállóvá tudott fejlődni. Egy zsenge facsemetét egészen tönkretehet a hirtelen fagy, a nem megszokott ritmusban változó időjárás. A fiatal növényeket mindenféle módon védik a kertészek az ilyen hirtelen, kiszámíthatatlan behatásoktól. A gyerekeinknek ugyanígy joguk van ahhoz, hogy időben hazamehessenek a „munkahelyükről”, a megterhelő iskolai zsivajból, és pihentetőbb, csendesebb játékban vezessék le a napi élményeiket, aztán időben ágyba kerüljenek, és eleget alhassanak… Ugyanígy szükségük van arra, hogy az ünnepek kapaszkodót nyújtsanak nekik az év változásai során, szükségük van az örömteli várakozás élményére, ami áthidalja a megfeszített munka időszakait két ünnep között. Szükségük van arra, hogy kb. hathetente alaposabban kiheverjék azt a rengeteg ingert, ami az iskolában éri őket. Szóval a gyerekeknek nem programokra, különórákra van szükségük ahhoz, hogy megtanulják beosztani az idejüket, energiáikat, hanem kiszámítható ritmusra.

A waldorf iskolákban a napi munkabeosztásunk és a heti órarendünk is igyekszik egészséges ritmust követni, az ünnepeket pedig különösen komolyan vesszük. A kisgyereknek ugyanis nem csak a ritmus miatt van szüksége az ünnepekre, hanem azért is, mert az ő élénk fantáziavilágában az ünnepek a világban jelenlévő szeretet, jóság és szépség mélyen átélhető felragyogásai, és ezekre még nagyobb szüksége van ahhoz, hogy majdan reziliens felnőttekké váljon, mint az ünnepek által biztosított ritmusra. Még nincs itt az ideje a „felvilágosításnak”! A kisgyermek nem beszéli a racionalitás rideg nyelvét, ő egy játékkal-fantáziával átlényegített másik valóság lakója. Ez az egészséges fejlődés rendje. Neki szüksége van az ünnepek szentségére is.