Mi a fontos egy felnövekvő gyermeknek?

A 2020. november 26-ára tervezett tájékoztató estünk előadásának szövege Pásztor Mónika és Tóth Orsolya osztálytanítóktól.

Amiről szó lesz:

  • Hamuba sült pogácsa
  • Megfelelő fejlődés – szellemi, érzelmi, fizikai
  • Mi a helyzet az intellektuális fejlesztéssel?
  • Gyakorlati tapasztalatok, túl sok magyarázat nélkül
  • Mozgás és Ritmus
  • Biztonságos korlátok és Erőpróbák
  • Ünnepek
  • Elfogadás
  • Mesék és Történetek
  • Ajánlások

Egy magyar népmesében a legkisebb fiú elindul szolgálatot keresni. Út közben találkozik egy gazdával, aki látja, hogy ügyibe való legényke, ezért felfogadja. Amikor vacsorához fognak, a legényke előveszi a tarisznyájából a hamuba sült pogácsát, amit az édesanyja sütött volt, s harminckét hete töretlen. Megkínálja vele a gazdát, aki bizony, nem tud belőle törni.

„- Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni? – kérdi a gazda.

Azt feleli a fiú:

– Ebből, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.”

Gondolkodtak-e már azon, mit jelent a népmesék hamuba sült pogácsája? – Most kéretlenül is eláruljuk: mindazt a jót, amit egy felnövekvő ember a nevelőitől, elsősorban szüleitől, másrészt óvodapedagógusaitól, tanáraitól, mestereitől kap.

Szeretnénk meghívni Önöket arra, hogy gondolkodjanak el, mi a fontos egy növekvőfélben lévő gyermeknek. Részünkről az alább leírtakban foglaljuk össze mindazt, amit fontosnak tartunk, s reméljük, hogy néhány – eredetileg élő előadásra szánt – gondolatunk újabb és újabb utakat nyit meg a nevelés tekergős ösvényein.

Alighanem mindenki egyetért abban, hogy egy növekvőfélben lévő gyermeknek a szeretet, az érzelmi biztonság a legfontosabb. Ugyanakkor a legtöbb szülő és szakember csaknem ugyanilyen fontosnak véli, hogy a gyermek környezete ne csak az érzelmi egészségét garantálja, de optimálisan fejlessze testét és intellektusát is.

Természetesen a waldorf iskolákban is osztjuk ezeket a nézeteket, ugyanakkor viszont elég sajátos elképzeléseink vannak arról, hogy pontosan melyek azok a körülmények, amelyek segítik a gyermek fejlődését mindhárom említett területen: testi, érzelmi és szellemi síkon is.

Lássuk, hogyan gondolkodunk mi arról, hogy a három említett területen mi segíti a gyermek megfelelő fejlődését!

Amikor a szülők iskolát keresnek gyermekük számára, sokan hajlamosak elsősorban gyermekük intellektuális fejlődését garantáló intézményt választani, ezért ezzel a témával kezdem a sort.

Az intellektuális fejlesztés kérdésében a waldorf pedagógiára indirekt eszközök jellemzőek.

Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációknak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélő erejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban… A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek most már meg ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk. És őket is a keresők útjára kell vezetnünk. – mondja Rudolf Steiner, a napjainkban már száz éves waldorf pedagógia megalapozója.

A gyermeknek tehát legkevésbé arra van szüksége, hogy kész meggyőződéseket magoltassunk be vele. Ezzel általánosan sokan egyetértenek – mindenféle pedagógiák képviselői fontosnak vélik pl. a kritikai érzék, az önálló, kreatív gondolkodás fejlesztését –, mégis a legtöbb iskolatípusban azt figyelhetjük meg, hogy már alsó tagozatban rengeteg elvont tudás tankönyvből történő elsajátítását várják el a gyermekektől.

A waldorf ebben gyökeresen más utat törekszik járni, azt valljuk ugyanis, hogy a gyermeknek, és különösen a kisgyermeknek, elsősorban gyakorlati tapasztalatokra van szüksége. A gyakorlati tapasztalatok révén jut majd el oda, amikor az elvont gondolkodásra majd szellemileg megérik (kb. 12 éves korától kezdődően), hogy valóban megértsen és elsajátítson elméleti tudást is. Addig azonban tapasztalatilag tudja csak elsajátítani, amit képes elsajátítani.

Ezért a waldorf iskolák elemi osztályaiban igen kis tere van a szóbeli magyarázatoknak, de még középtagozatban is kisebb tere van, mint más iskolatípusokban, és a kisgyermekes szülőket is arra buzdítjuk, hogy kerüljék a túl sok magyarázatot. Az ilyesmi olyan, mintha emészthetetlen étellel kínálnánk valakit. Nem tudja feldolgozni, hisz a gyermeknek nincs még kifejlett ok-okozati gondolkodásmódja, és az elvont kifejezések még semmit nem jelentenek számára. Az emészthetetlen étel többnyire megbetegíti a testet. Épp így tesz a megemészthetetlen szellemi tartalom is a gyermeki lénnyel.

A kisgyermeknek sok-sok cselekvésre, sok-sok mozgásra van szüksége! Igazából mindaz, ami megalapozza a majdani absztrakt gondolkodási képességeit, ugyancsak a mozgásból és a mozgáshoz kapcsolódó ritmusokból származik. A testében fogja fel a számszerűséget, a sokszorosságot – pl. ugrándozás vagy labdázás közben –, és a mozgásban ismeri fel a formát is – pl. körjátékokban, homokvárépítés közben, vagy egy kavicsnak a tologatása, egy labda elgurítása révén.

A modern idegtudomány már maximálisan igazolta az összefüggést a mozgásfejlődés és az idegpályák kiépülése, megsokszorozódása között. A kisgyermek tehát nem attól lesz okosabb, hogy minél több tananyagot magyarázunk el neki, hanem attól, hogy minél többet és többféleképpen mozog egész testével és kezével-lábával egyaránt. A koordinált mozgásra való képesség fejlesztése, a gyermek egész testére vonatkozó ügyesítése igazoltan egyenes összefüggést mutat mind az írás-olvasás, mind pedig a matematikai készségek elsajátításával.

A waldorf iskolákban tehát a gyerekek sokkal kevesebbet ülnek a padban, mint más iskolatípusokban, és sokkal többet mozognak, több és többféle gyakorlati tapasztalatban van részük a tanulási folyamatok során. Nem csak az ún. nagymozgásokat, de finommozgásokat is fejleszteni igyekszünk – az egyébként érzelmileg is fejlesztő hatású – sokféle művészet gyakorlása révén. A mozgásfejlesztést, vagyis a fizikai test fejlesztését egyszerűen elválaszthatatlannak látjuk az intellektuális fejlesztéstől!

A mozgások, a mozgás ritmusai, és a mozgás során szerzett fizikai tapasztalatok azonban nem csak a gyermek intellektuális képességét fejlesztik, hanem az érzékelését is. Az érzékelés fejlesztése pedig ugyancsak visszahat az intellektuális fejlődésre. Gondoljunk csak bele, milyen sokféle fizikai és kémiai kísérletet végez egy gyermek, miközben szappanbuborékokkal játszik, vagy tésztát gyúr! Milyen sok tapasztalati biológiai ismeretre tesz szert, míg állatokat simogat, míg borsót pucol! Az elvont gondolkodási képessége, és ezzel összefüggésben a nyelvhasználata sem elég fejlett még a tapasztalt jelenségek magyarázatának megértéséhez, ám később, amikor majd elvontan is képes lesz tanulni, ezek a tapasztalatok is segíteni fogják a tananyag megértésében.

A kezdeteknél, az írás, olvasás tanulásánál is nagyon nagy szüksége van a gyermeknek arra, hogy a lehető legtöbb érzékével tudja befogadni az elsajátítandó formákat! Ez is egy modern idegtudomány eszközeivel igazolt jelenség: minél többféle érzékünkkel tapasztalunk meg valamit, annál könnyebb elsajátítanunk azt. A gyermekeknek tehát jó sok és minél változatosabb tapasztalatra van szüksége, mivel pedig leginkább akkor tanulunk, amikor motiváltak is vagyunk, a gyermeket pedig elsősorban a játék motiválja, az a legszerencsésebb, ha olyan környezetet tudunk biztosítani nekik, amelyben játékosan fedezheti fel a természet törvényeit. A négy fal között, műanyag játékokkal és más mesterséges tárgyakkal játszva ugyanis jóval kevesebb hiteles tapasztalatot tud szerezni a valóságról.

Mindeközben azonban természetesen biztonságot adó korlátokra is szükségük van a gyermekeknek. Sok vita zajlik arról, hogy pontosan hol a határ, nyilván sok múlik a gyermekünk egyéniségén, sajátosságain, fejlettségi szintjén… A fejlesztő környezet mindenesetre olyan, amely kihívás elé állítja a gyermeket, a komfortzónája átlépésére csábítja. A gyerekeknek (a felnőttekhez hasonlóan) erőpróbákra is szükségük van ahhoz, hogy fejlődni tudjanak. Szükségük van arra, hogy időnként elengedjük a kezüket, és azt mondjuk magunkban: lesz ereje végigcsinálni. – Erre a későbbiekben még visszatérünk.

A waldorf iskolákban igyekszünk olyan környezetet teremteni, amelyben a gyerekek sokat mozoghatnak, sokat játszhatnak, és nem beszéljük le őket arról, hogy összesarazzák magukat, vagy felmásszanak a fára, feltéve, hogy ehhez megfelelő öltözékük, lábbelijük van. Ugyanakkor nagyon törekszünk arra is, hogy egyértelműek legyenek számukra a határok is, és arra kérjük a szülőket is, hogy ők is egyértelmű határokat szabjanak a gyermekeik számára. Ez nem csak azért hasznos, mert biztonságérzetet ad a gyermeknek, de a nagyobb csoportban való közös tapasztalatszerzést is megkönnyíti, hiszen olyan gyerekcsoportokkal, amelyeknek minden tagja szoktatva van az egyértelmű határokhoz sokkal több élményt, többféle tapasztalatot lehet gyűjteni, nem arra megy el az idő, hogy összetereljük a gyerekeket…

Térjünk azonban még vissza egy kicsit a ritmushoz! A ritmus kulcsfogalom a waldorf pedagógiában! A ritmus nem csak a mozgás, és ezzel összefüggésben az intellektus fejlődése miatt olyan fontos; ez is biztonságot ad. A gyerekeket megnyugtatják a ritmusok, a programjuk kiszámíthatósága, az évrend ismerős körforgása, az ünnepi időszakok évről évre nagyjából azonos időtávokat áthidaló, várakozással teli bensőségessége. A biztonságérzet tehát nem csak és elsősorban a környezet biztonságosságából fakad, sokkal inkább a fejlettebb időtudattal még nem rendelkező gyermek napirendjének, heti rendjének, évrendjének kiszámíthatóságából. Itt már az érzelmi szükségletek területén vagyunk. A gyermeknek ritmusra van szüksége! Igazából nem csak a gyermeknek van szüksége ritmusra, mindannyian sokkal könnyebben, kevesebb stresszel küzdünk meg a mindennapok feladataival, ha egészséges ritmus irányítja az életünket. Szükség van megfeszített munka adta sikerélményre, de fellélegzésre: ünnepekre és lazításra is. Manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy össze kell szorítanunk a fogunkat, és ki kell bírni a hajtást, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az fogja kibírni a hajtás időszakait, akinek ehhez megvannak az érzelmi tartalékai. Lényegében ezt nevezi a pszichológia rezilienciának. A reziliencia-kutatások egyértelműen igazolják, hogy az lesz reziliens felnőtt, aki gyerekkorában megkapta a biztonságot adó kereteket, amelyek között ellenállóvá tudott fejlődni. Egy zsenge facsemetét egészen tönkretehet a hirtelen fagy, a nem megszokott ritmusban változó időjárás. A fiatal növényeket mindenféle módon védik a kertészek az ilyen hirtelen, kiszámíthatatlan behatásoktól. A gyerekeinknek ugyanígy joguk van ahhoz, hogy időben hazamehessenek a „munkahelyükről”, a megterhelő iskolai zsivajból, és pihentetőbb, csendesebb játékban vezessék le a napi élményeiket, aztán időben ágyba kerüljenek, és eleget alhassanak… Ugyanígy szükségük van arra, hogy az ünnepek kapaszkodót nyújtsanak nekik az év változásai során, szükségük van az örömteli várakozás élményére, ami áthidalja a megfeszített munka időszakait két ünnep között. Szükségük van arra, hogy kb. hathetente alaposabban kiheverjék azt a rengeteg ingert, ami az iskolában éri őket. Szóval a gyerekeknek nem programokra, különórákra van szükségük ahhoz, hogy megtanulják beosztani az idejüket, energiáikat, hanem kiszámítható ritmusra.

A waldorf iskolákban a napi munkabeosztásunk és a heti órarendünk is igyekszik egészséges ritmust követni, az ünnepeket pedig különösen komolyan vesszük. A kisgyereknek ugyanis nem csak a ritmus miatt van szüksége az ünnepekre, hanem azért is, mert az ő élénk fantáziavilágában az ünnepek a világban jelenlévő szeretet, jóság és szépség mélyen átélhető felragyogásai, és ezekre még nagyobb szüksége van ahhoz, hogy majdan reziliens felnőttekké váljon, mint az ünnepek által biztosított ritmusra. Még nincs itt az ideje a „felvilágosításnak”! A kisgyermek nem beszéli a racionalitás rideg nyelvét, ő egy játékkal-fantáziával átlényegített másik valóság lakója. Ez az egészséges fejlődés rendje. Neki szüksége van az ünnepek szentségére is.

Minderre természetesen csak egy szeretetteli közeg lehet a megfelelő háttér . Hisz minden fejlődés előfeltétele a szeretet, a szeretetteljes, feltétel nélküli elfogadás, annak elfogadása, hogy a gyermek egyéni életprogrammal, egyéniségként érkezett e világra, és nekünk nem átformálnunk kell ezt az egyéniséget és életprogramot, hanem segíteni a kiteljesedésben. Persze egyetlen gyermek sem érkezett azzal az életprogrammal, hogy kétévesen megvetesse magának az egész játékboltot, és hatévesen eldöntse, melyik iskolába szeretne járni… A felnövekvő emberi lény a mi meggyőződésünk szerint ideális esetben is csak 20-21 éves kora körül érkezik el arra a fejlettségi szintre, amikor már az élet minden területén valóban szabadon tud dönteni! A gyermek személyiségének tiszteletben tartása nem azt jelenti tehát, hogy elengedjük a határokat, és ezzel áthárítjuk rá a döntési felelősséget. Ez óriási szorongást okozna a kisgyermeknek, és semmi jóra nem vezetne. A gyermek személyiségének tiszteletben tartása azt jelenti, hogy nem a saját elmulasztott terveinket akarjuk vele megvalósíttatni, hanem azt fürkésszük, mi az ő sorsa, és ennek fényében igyekszünk felnőttként felelős döntéseket hozni az ő érdekében. – Természetesen a gyermeki döntési szabadságnak is egyre tágabb a tere, ahogyan növekszik a gyermek, de annak eldöntése a felnőtt felelőssége, hogy adott szinten milyen jelentőségű döntést enged át a gyerekének. Megengedhetjük neki, hogy picit megégesse az ujját egy mécsessel, de nem engedhetjük meg neki, hogy belemásszon a tábortűzbe. Megengedhetjük neki, hogy kiválassza, melyik zokniját veszi fel, de nem engedhetjük meg neki, hogy kirohanjon az úttestre. Vannak olyan döntések, amelyeknél a veszély nem olyan szembetűnő, de mi vagyunk a felnőttek, akik mérlegelni vagyunk képesek, és kötelesek is vagyunk mérlegelni a távolabbi következményeket is. A gyermeknek ugyanis olyan felnőttekre is szüksége van, akik felelősséget vállalnak érte és helyette. A szeretet, amivel körülvesszük őket, ugyanis felelősséget is jelent. Egyúttal pedig példát is mutatunk számunkra felelősségvállalásból. Valami ilyesmit sugall Steiner azon mondata is, hogy Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Példamutatás által nevelünk leghatásosabban.

Természetesen vannak konfliktusok a waldorf iskolákban is, és mi, waldorf-pedagógusok is gyarló emberek vagyunk, de megvannak a közös rutinjaink arra, hogy amikor csak elhomályosodna ez a végső alap, akkor felhívjuk önmagunk és egymás figyelmét: a gyermeknek legégetőbb szüksége arra van, hogy elfogadják annak, aki. Hogy felismerjük, az esetleges problémák, nehézségek, a kiforratlanság burkában egy ember rejtőzik, aki azért jött e világra, hogy a lényének mélyén rejtező tulajdonságait a lehető legjobban ki tudja bontakoztatni, és a lehető legnagyszerűbb célok, az ő megszületésének célja szolgálatába tudja állítani.

Hogyan tudunk még segíteni a ránk bízott gyermekeknek, hogy saját útjukra rátaláljanak? – Bizony, nem véletlenül kezdtük ezt az előadást egy mesével! Mesére ugyanis a gyerekeknek minden életkorban nagy szükségük van! A mesékre, amelye mindhárom eddig bemutatott nagy ritmusívhez szorosan kapcsolódnak. Annak a bizonyos hamuba sült pogácsának éppen a mesék teszik ki a kovászát, s a finom ízét.

A mesék és történetek végig kísérik a hozzánk járó gyermekek iskolai életét, sőt, nemcsak kísérik, hanem szerves részét alkotják az itt folyó nevelésnek. A történeteket a gyermekek élő szóban, nyugodt körülmények között hallgathatják meg, és fogadhatják be. Üdvös, ha úgy érkeznek az iskolába, ha előtte a digitális világból feléjük áramló képektől megóvták őket, mert a képernyőző gyerekek imaginációja nem olyan erős, mint azoké a gyerekeké, akik a mesehallgatás során a saját fantáziájuk képeivel foglalkoznak, akár komoly nehézséget is jelenthet számukra saját képek megjelenítése… – pedig, ma már ezt is tudományosan alátámasztva tudjuk: a mesehallgatás növeli az intelligenciát és sokféle iskolai készség fejlődését elősegíti, különösen a nyelvvel, írás-olvasással összefüggő kompetenciákat.

A mese, illetve a történethallgatás során a gyermekek olyan ősképeket is kapnak, amelyek elősegítik egészséges fejlődésüket. Táplálják, erősítik, mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag a felcseperedő gyermeket. Amikor egy gyermek megfelelő körülmények között részesülhet a mesehallgatás örömében, teljesen áthatják a felé áradó képek, fantáziavilága megnyílik, mintegy öntudatlanul azonosul a mese szereplőivel, átéli a történéseket, egészen a fizikai érzetekig – érzi a meleget, a hideget, az érdes köveket a vándorúton, ha a királylánynak húzza a haját a fésű… – egyszóval a nehézségeket –, és végül, jólesően átéli a szükséges feloldozást is. A jó, igaz meséből megoldásmintákat kap, amelyek elraktározódnak, és a későbbi életszakaszokban átdolgozva, átalakítva, új erőként jelennek fel.

A mese- illetve a történetmondás a waldorf intézményekben természetesen az évek előrehaladtával a gyermekek életkorának megfelelően változik. Segítséget kapnak ezzel a megérkezéshez, s ahhoz, hogy egyre otthonosabban érezhessék magukat e világban, és egyúttal legyen erejük megküzdeni a feladatokkal, vagyis: kiállni a próbákat. 

Ez annyira sajátos jellemzője a waldorf pedagógiának, hogy szeretnénk egy kicsit részletesebben is bemutatni a mesei curriculumunk ívét.

Első osztályban a varázsmesék, tündérmesék töltik meg a tanévet, a megtanulandó tananyagot is meseképekbe burkolva nyújtják át a tanítók. 

Második osztályban lassan elkezd kinyílni a világ: az emberi természet kettőssége jelenik meg az állatmeséken, illetve a szentek történetein keresztül. 

Azután eljön a harmadik osztály, amelynek során a gyermekek elbúcsúznak a kisgyermekkortól, és egyre erősebben felsejlik előttük önnön különállásuk, az elválasztottság, megérinti őket a magányosság élménye. A gyermek lassanként elhagyja a mesék paradicsomi, egységes világát. Új világ teremtődik benne, és körülötte, kilép a burokból, hogy körülnézzen. Harmadikban a teremtéstörténet, és az ószövetségi történetek segítik a gyerekeket e fejlődéslélektani Rubiconon való átkelésben. 

Negyedikben az északi mitológia isteneinek és hőseinek történetei hangzanak el, és megmerítkezhetnek a Kalevala dallamos ritmusában, és a magyar őstörténet mondáiban is.

Az ötödik évfolyam az olimpia éve. Ünnepélyes, harmonikus, letisztult időszak ez, amikor a gyermekek fejlődésében is harmónia és arányosság születik. Az ókori kultúrák – indiai, perzsiai, sumér és görög – mítoszai kísérik el őket a waldorf olimpiai megmérettetéshez.

Hatodik osztályra már egészen a földre érkezünk: az ókori Róma mítoszai, és története vonul el a gyermekek szeme előtt, majd elérkezünk a középkorba, ahol a kereszténységet, és az erényességet védelmező bátor lovagok történetei vezetnek át a hetedik, és a nyolcadik osztályba. 

A hetedik osztálytól kezdve olyan emberek életrajza következhet, akik életükkel, cselekedeteikkel valahogyan fordítottak az emberiség sorsán. Elszántság, akaraterő, bátorság, az emberiség szeretete, vagy éppen tudásvágy, és a haladás vágya, mind-mind olyan belső ösztönző erő, amely fűtötte őket, mind olyan minták, amelyek segíthetnek a felnövekvő gyermeknek a saját útját járnia.  

Az ember az életével történelmet ír.

Ezzel az impulzussal szeretnénk útjukra engedni nyolcadik év végén a ballagó diákokat. Reméljük, hogy kicsiny batyujuk, amellyel hozzánk érkeztek, immáron megtelt annyi jóval, amely egész életútjukon kíséri majd őket, s a hamuba sült pogácsa olyan lett, hogy addig meg nem éheznek, amíg a tarisznyában van, mert szükségük van arra, hogy időnként elengedjük a kezüket, és azt mondjuk magunkban: lesz ereje végig csinálni.

Kedves Érdeklődő Szülők!

Ez az előadás a jelen helyzetben csak papíron tudott megszületni, a gyakorlati bemutatókkal való kiegészítés, egy élőbb tapasztalat lehetősége nélkül. Ez bizony komoly veszteség, hiszen még mi, felnőttek is könnyebben megértjük a dolgok sajátosságait (jelen esetben a waldorf pedagógia sajátosságait), ha nem csak elméletben, de saját tapasztalataink révén kerülhetünk velük kapcsolatba!

Javasoljuk tehát, kedves Szülők, hogy az olvasottakat próbálják a gyakorlatba átültetni. Figyeljék meg, hogyan ügyesednek gyermekeik, ha fára másznak, a sárban tapicskolhatnak, próbálják ki, mennyivel nyugodtabbak lesznek, ha egyértelműek a határok mind időben, mind térben, mind egyéb lehetőségek tekintetében. Tapasztalják ki, milyen sokat számítanak a napi rituálék, a heti ritmus, és ha az ünnepeknek megadják a módját.

Ha e pedagógiai tapasztalatszerzés, vagyis a pogácsa sütögetése közben kérdéseik támadnának, szeretettel ajánljuk figyelmükbe Kim John Payne könyveit, különösen az Egyszerűbb gyermekkor és a Melegszívű fegyelmezés címűeket – ezekben részletesebb instrukciók találhatók a biztonságot nyújtó határok felállításának módjáról, ami korunk egyik legnagyobb pedagógiai dilemmája: hogyan szolgálják az szeretettel, szelíden meghúzott határok egy szabadságra született lény egészséges fejlődését és kibontakozását. Szeretnénk továbbá bátorítani a mindennapi mesélés gyakorlatára is. Segítséget nyújthatnak ehhez a Lemniszkáta Mese Segítő Ház kiadványai.

A viszontlátásra!

A KBWI pedagógusainak nevében:

Pásztor Mónika és Tóth Orsolya

nyolcadikos és hatodikos osztálytanítók

Az előadás helyett 2020. november 26-án 18:00-tól online kérdezhettek a pedagógiai kollégium tagjaitól. Bővebb információt az est Facebook-eseményénél találtok.

Comments are closed.
Csatlakozz hozzánk!

Részletek itt: Jelentkezés

Támogasd iskolánkat!

Közép-budai Waldorf Közhasznú Egyesület
Adószám: 18618372-2-41

Olvasd el híreinket!