Erdélyben és Moldvában járt a hetedik osztály

A terv – Az idő méhében szunnyadó csírák

Közel egy évvel az utazás előtt megkért a lányom osztálytanítója, hogy mivel erdélyi származású vagyok, és ismerem a helyet, meg románul is beszélek, menjek el velük az erdélyi osztálykirándulásra kísérő szülőként. Gyengéd öröm öntötte el a szívemet, mint mindig, amikor a szülőföldemre gondolok, és éreztem, hogy valami jelentős dolog érlelődik itt az idő méhében.

Még nagyobb volt az örömem, amikor kiderült, hogy csángóföldre, a Gyimesek vidékére megyünk, ahol szinte érintetlen a hatalmas, lenyűgöző és fenséges természet, és a világ haladásától elzárt, régi formájában részben fennmaradt archaikus népi kultúra többé-kevésbé még mindig él. Mivel az osztálytanító egyben ének-zene tanár is, szerette volna oda elvinni az osztályt, ahol Bartók és Kodály még az utolsó előtti lehetséges pillanatban összegyűjtötte legszebb ránk maradt népzenéinket és népdalainkat. Ifjúkoromban többször voltam egy gyimesi tánctáborban, amely maradandó élmény volt számomra, és most ennek az emléknek a lelkes öröme is fellobbant bennem. Óvatosan, és kissé aggódva – mint aki féltett kincset őrizget – gondoztam magamban ezeket az öröm csírákat, remélve, hogy szárba szökkennek, és valósággá válik tervünk.

Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy mire megvalósul a kirándulás, már Waldorf-pedagógus tanoncként veszek részt benne, és alkalmam lesz nyitott szívvel és elmével a lelkembe fogadni valami nagyon fontosat.

Első nap

A hosszú út

Szemerkélt az eső, fújt a szél, és hideg volt, ezért nem annyira tudtunk gyönyörködni a Király-hágón a kilátásban, de számomra még így is felszabadító élmény volt, hogy végre vége a szorongásnak. 

Egyszerűség és bensőségesség

Kalotaszegen megnéztük a körösfői kazettás mennyezetű, kicsi, kedves, emberléptékű református templomot, melyet a falubeli asszonyok által készített piros írásos falvédőkkel díszítettek. Mivel a határon több, mit egy órát álltunk, ezért késve érkeztünk a templomhoz, és a tiszteletes már nem volt ott. Ott volt helyette viszont valaki más, talán a plébános, aki erdélyi tájszólásban mesélt nekünk a templomról. Egyszerű ember volt, és úgy tűnt, először csinált ilyesmit. Azt gondolom, a budapesti gyerekeknek önmagában már ez egy élmény: a templom viszonylag kicsi belső tere, az egyszerű ember egyszerű bemutatója, a kézzel festett kazetták, kézzel hímzett falvédők. Azt is mondhatnám, majdhogynem Waldorfos volt ez az egyszerű, mégis művészi és bensőséges közeg.

Önállóság, lazaság, szeretet, fegyelmezés

Marosvásárhely mellett, Gernyeszegen aludtunk első éjszaka, 2-3-4 fős szobákban. A gyerekek lelkesek voltak, hogy nagy önállóságot kaptak, beoszthatták magukat, hogy ki kivel szeretne aludni. A bőséges vacsora, vagy inkább estebéd (leves, második fogás) után kaptak egy kis szabadidőt lefekvés előtt. Gyorsan el is tűntek a szobáikba, melyeknek nagy vonzereje az önálló kuckón kívül az volt, hogy volt bennük televízió. Igaz ugyan, hogy csak román nyelvű csatornákat találtak rajtuk, de akkor is a „rosszalkodásnak” az izgalma hullámzott végig rajtuk, mivel a kísérő pedagógusok tiltása ellenére bizony egyesek bekapcsolták, sőt társaikat is áthívták a szobájukba, hogy együtt ízlelgessék a Waldorfosok számára tiltott gyümölcsöt, az esti, önálló tévénézést. Persze, hogy lebuktak aztán, mert elszólták magukat, és akkor alkalmam volt látni, amit a kirándulás alkalmával aztán többször is láttam, hogy hogyan fegyelmez az osztálytanító kedvesen, mégis határozottan. Hogyan hordoz magában valami lazaságot, örömet, szeretetet, ami érezhetően ott van mindig a háttérben, akkor is, amikor rászól a gyerekekre. 

Második nap

Új helyzetek, új emberek, hibák, drámák, gyógyulás, gondoskodó sors

Egy kis kuriózum – szigorúan analóg kirándulás

Egész mostanig elfelejtettem említeni, hogy bizony ezeknek a hetedikes Waldorfos gyerekeknek is vannak okoseszközeik, melyeket moderáltan bár, de használnak. Utazásunk egyik kuriózuma viszont az volt, hogy az osztálytanító vasszigorral kikötötte és be is tartatta, hogy a hat napos kirándulásra nem hozhatnak semmilyen okoseszközt. Hiábavaló volt a kérlelés, a szülőkön keresztüli lobbizás, az osztálytanító hajthatatlan volt. És az élet őt igazolta, csodálatos volt ez a kirándulás, nem hiányoztak a kütyük a gyerekeknek. Ha bármikor hasonló útra vállalkoznék, én is így járnék el. Amelyik szülő igényelte, hogy kommunikáljon a gyerekéve, vagy fordítva, az egyik kísérő tanár vagy szülő telefonján keresztül tehette ezt meg, ezen kívül kaptak tőlünk egy rövid néhány soros tájékoztatást, esetleg fotót minden nap a szülők.

Ma, amikor többé-kevésbé mindannyian függünk az okos telefonjainktól, hiszen használatuk beépült a szokásrendszerünkbe, mivel olyan „hasznosak és szórakoztatóak, sőt egyenesen nélkülözhetetlenek!”, szerintem nagyon jó tapasztalás a gyerekeknek, hogy lehet élni az online világ lehetőségeivel, és lehet úgy is dönteni, hogy egy darabig nem élünk velük.

A csíki bácsi, avagy idegenvezetés székely módra

Farkaslakán találkoztunk az idegenvezetőnkkel, aki a gyerekek számára elsőre olyannyira döbbenetes jelenség volt, hogy a buszon történt „eseménynek” még az utózöngéi is teljesen feledésbe merültek egy csapásra. Gyuri bácsi vagy Gyuri bá, ahogy ő maga mondta, hogy szólíthatjuk, alacsony, szikár, mozgékony, fürge, erőteljes, tettrekész csíkszeredai ember volt. Bár a gyerekek az útra való előkészület részeként megnéztek egy filmet, ahol tájszólásban beszélt a főszereplő, és találkoztak személyesen is egy régóta Budapesten élő csángó írónővel, de a saját környezetében élő csíki székely férfiember valósága sokkal erőteljesebb volt. Erős tájszólással beszélt, erős gesztusokat használt, és a mimikája is viszonylag erőteljes volt. Beszédében megjelenő zárt „e” hangok, és az „is” helyett az „es” használata kissé közönségesnek hathatott az irodalmi nyelvet beszélők számára. A gyerekek döbbenten álltak, utólagos beszámolók szerint volt, akit a röhögőgörcs kerülgetett annak ellenére, hogy a gyerekek intellektuális úton kaptak előzetes tájékoztatást arról, hogy másképp fognak beszélni az erdélyiek, mint ők, és elhangzott feléjük a kérés, hogy igyekezzenek ezt természetesen kezelni.

A székely ember akarata, és ahogyan az a tájszólásban tetten érhető

Idegenvezetőnk tipikus székely ember volt. Ott élt lelkében a temperamentumosság, a székely virtus. Testének súlypontja egészen lent volt, érződött, hogy nagyon erőteljesen él az akaratában. Mondják is, hogy a székely ember „nagyfejű”, azaz akaratos, megy a saját feje után. 

A tettrekész akarat megfigyelhető a csíki székely tájszólásnak abban a jellegzetességében is, hogy gyakran, ahol hosszú magánhangzót követ egy mássalhangzó, ott a magánhangzó megrövidül, a mássalhangzó pedig hosszúvá válik, ezzel adva ritmust, lüktetést a beszédnek. Pl. szőlő = szöllő, bakancs = bakkancs, és aztán vannak olyan szavak is, melyek ugyancsak erről a pattogós ritmusról árulkodnak, és melyeket a budapesti ember nem ért pl. hüttő (hűtőszekrény), füttő (kályha). A szavak végén a hangsúly felvitele, és a kérdő mondatokban az állítmány végére biggyesztett „-e” szócska pedig dallamot ad a beszédnek, így az egészen zeneivé válik.

Az érzésvilág és a gondolkodás

Ez a zeneiség már át is vezet minket a székelyek érzelmi világához. Lelkük alaphangjaként él bennük valami olyanfajta gyengéd szívbéli melegség, ami arra indítja őket, hogy humorral, játékossággal bevonjanak mindenkit egy közös erőtérbe. Nagyon tartják magukat a tisztességhez, emberséghez, lelkükben pedig mélyen vallásosak, tisztán, naivan, áhítatosan vallásosak.

A csíki székely ember még a székelység körében is fogalom volt. Innen származtak a csíki bácsis viccek is, melyek leggyakrabban a furfangos csíki észjárásra épültek. A csíki embernek „megvan a magához való esze”, és nagyon büszke is csavaros észjárására, mellyel még az ördögöt is csapdába tudja csalni. Ugratják is időnként egymást a barátok, igyekeznek túljárni egymás eszén is, de soha nem igaziból, csak úgy játékból. Ezekben a kis székely közösségekben a szívbéli összetartozás érzése nem engedi, hogy igazán ártsanak egymásnak.

Ez a fajta lelki egyszerűség, kedvesség nyilvánul meg a székely népi művészetben is, mely megjelenik a festett kazettás mennyezeten, az emberléptékű épületekben, a kézzel készült, növényi motívumokra épülő írásos falvédőkben, terítőkben, párnahuzatokban, és ugyanezt tapasztalhattuk Farkaslakán is. Ugyanis ott a templom mellett megnéztük Tamási Áron székely magyar író sírját, akinek az Ábel a rengetegben c. önéletrajzi ihletésű regényéből olvasott fel már hetek óta az osztálytanító a gyerekeknek a főoktatás végén. A templomkertben van a sír, mellette a Szervátiusz testvérek által készített faragott emlékkő, melyen Tamási novelláinak alakjai elevenednek meg olyan egyszerű gyengéd kedvességgel, ami a székely vidék és emberek alapvető sajátsága.

A hegy és a rengeteg erdő

Aztán Székelyudvarhelyen áthaladva felértünk a Hargitára, ahol olyan rengeteg erdőségek látványa fogadott minket, pont olyan óriási fenyvesek, mint amilyenekben Ábel volt gyermekkorában erdőpásztor. A távolban láttuk a Hargita hegyvonulat egy másik hegységét is, a Madarasi Hargitát, pontosan azt a helyet, ahol az Ábel a rengetegben története játszódik.

A természetnek ez a fenséges szépsége, rendíthetetlen nagysága, egyszerűsége és szépsége az ember lelkét csodálattal és áhítattal tölti be. Már a buszból nézve is leírhatatlan élmény volt, hát még amikor egy hirtelen döntés következtében meg is álltunk Homoródon a borvízforrásnál. A rengeteg fenyveserdő enyhén gyantaillatú, tiszta, hűvös levegője, az ásványi anyagokban gazdag, nagy erővel előtörő hideg ásványvíz, melynek semmihez sem hasonlítható íze van, az érzékeinket is megszólító tapasztalatot adott abból, milyen is tulajdonképpen az erdélyi hegyvidék.

A csata

Aztán áthaladtunk a Tolvajos tetőn, ahol a tisztáson 3 nagy fakereszt áll. Megállni sajnos nem volt időnk, de az idegenvezetőnk szívhez szólóan mesélte el az itt lejátszódott csata történetét, mely a természet által felébredt csodálatot és áhítatot vallásos régiókba vezette át. Az történt ugyanis, hogy amikor János Zsigmond erdélyi fejedelem a hegyen túl elterülő vidékek lakosságát erőszakkal akarta az unitárius hitre téríteni, itt a Tolvajos-tetőn csaptak össze seregei a katolikus hitüket védő, ugyancsak székely emberekből álló sereggel. Székely székely ellen, testvér testvér ellen indult csatába. A fejedelem seregei jól fel voltak fegyverezve, a katolikusok egyszerű hétköznapi emberek voltak, akik kapát, kaszát, vasvillát ragadtak. A hegyen túl, Csíkszereda mellett, az otthon maradt asszonyok, gyermekek és öregek nagy kétségbeesésükben kimentek a csíksomlyói Kegytemplom melletti dombra, és ott imádkoztak a csodatévő Szűzanyához, a csíksomlyói Szűz Máriához, hogy segítse meg őket. Közben a hegytetőn a két sereg felsorakozott egymással szemben. A két sereg összecsapott, és a csata a hitüket védő katolikusok győzelmével ért véget, akik azóta is elevenen őrzik hitüket. De ami még ennél is sokkal fontosabb és csodálatosabb, hogy alig hullott vér, alig volt sebesült, a katonák épen, egészségesen tértek vissza otthonaikba. Ezt a csodát azóta is a nap sugárkoszorújával övezett Máriának, ősi nevén Babba Máriának tulajdonítják, a Napbaöltözött Asszonynak, aki lábával a földgömbön és a holdsarlón áll, feje körül 12 csillagból álló csillagkoszorú van, kezében pedig ott a kisded.

A csíksomlyói Szűz Mária, a Napbaöltözött Asszony

E történet kapcsán érdekes belegondolnunk, hogy a Szűz Mária kultusz csak a katolikusoknál van meg, úgyhogy tulajdonképpen itt ennek a kultusznak a fennmaradása volt a tét, és magának a zarándoklatnak. Úgy tartják, hogy a csíksomlyói Máriához már jóval azelőtt zarándokoltak ez emberek, hogy az hivatalosan a katolikus vallás által szentesített búcsújáró hellyé vált volna. Régen Babba Máriának nevezték, és a csángók körében még mindig él a Babba Mária hit (a babba szépet jelent), a holdra feltekintve imádkoztak Babba Máriához, az anyák védelmezőjéhez. Szóval a csíksomlyói Mária tiszteletben különös módon folytonosságban él a kereszténység előtti Holdistennő tisztelete, csak már újfajta, kereszténységgel áthatott formában.

Találkozásunk a csíksomlyói Szűz Máriával

A hegy túloldalán megérkeztünk Csíkszeredába, majd Csíksomlyóra, ahol a Csíksomlyói Kegytemplomban saját szemünkkel is láthattuk a csodatévő Mária szobrát. Idegenvezetőnk javaslatára a templomban közösen elmondtunk egy Üdvözlégy Máriát, majd egymás után felmentünk a magaslatra, és a régi szokás szerint „megsimogattuk Mária lábát”, elcsendesedve szívünkben, segítséget kérve tőle magunk vagy szeretteink számára. Előző este a vacsora után kicsit beszéltem a gyerekeknek arról, hogy másnap elmegyünk a csodatévő csíksomlyói Szűz Máriához, aki már sokaknak segített nagy bajukban, és Máriától lehet segítséget kérni, de nem önző vágyaink kielégítésére (ezt nem pont így mondtam, hanem azt mondtam, hogy azt nem lehet kérni tőle, hogy pl. az osztálytanító engedje meg, hogy kólát igyunk), hanem valami valóban nagy nehézség, baj, betegség, reménytelenség kapcsán. Biztos vagyok benne, hogy van valami nagy titok a csodás gyógyulások kapcsán, amelyek a Mária zarándoklatok, búcsújárások nyomán következnek be. Nem gondolom, hogy ezt most megértették a gyerekek, de azt gondolom, hogy egy csíra elültetődött szívükben, és ha életükben valaha nehéz helyzetbe kerülnek, fel fog ébredni bennük a hit, hogy nincsenek egyedül, és a szellemi világhoz lehet fordulni segítségért. Nyilván azt a tényt, hogy a szellemi világ segítsége nem mindig úgy érkezik, ahogy elképzeltük, és persze előfordulnak csodás gyógyulások is, de van, hogy csak egy belső lelki béke érkezik kegyelemként, nem sikerült megbeszélni velük. És hogy ez a belső lelki béke is hatalmas ajándék, talán a legtöbb, amit kaphatunk. Nem is tudom, hogy hetedik osztályosokkal ezt még egyáltalán meg lehet-e beszélni. Kérdésként hordozom magamban, hogy hogyan lehet ezt átadni gyerekeknek, akik egy utazás során eljutnak egy ilyen helyre, amelynek ilyen mélységei vannak. Elég, ha csak mi átéljük ezeket a mélységeket, vagy elég, ha csak átélnek valamit ők, és a sorsra bízzuk, hová alakul ez bennük? A sorsra, mely most elvezette őket ide, és belehelyezte szívükbe ezt a tapasztalat csírát.

Patakország, a csángók vidéke

Csíksomlyó után a Patakországnak nevezett Gyimes felé vettük az irányt. Útközben láttuk a kristálytiszta vizű szépvizi vízgyűjtő tavat, melyben összegyűjtik a hegyi patakok vizét, és amely Csíkszeredát és környékét látja el ivóvízzel. Lenyűgözött minket a táj szépsége, a fenyőkkel körülvett csodaszép kék tó, majd tovább haladva az erdő közt felfele haladó úton, elénk tárult a páratlan gyimesi táj. A Tatros folyó kanyargós völgyében haladtunk, jobbra – balra dombok, hegyek, fenyves erdők. A falvak hosszan a folyó mentén nyúlnak el, esetleg a folyóba beömlő patakok mentén. A házak nagy része tipikus helyi stílusú, fából készült, faragott mintákkal ellátott ellátott, esetleg festett, már-már mesebeli parasztház. 

Ezeket a házakat közelebbről is megcsodálhattuk útban a Jávárdi-vízesés felé, ahová gyalogosan mentünk fel a kissé kaptatós földúton. Ezen az úton a kisbuszunk már nem tudott volna biztonságosan feljönni, mégis végig be volt építve az út két oldala házakkal, a Jávárdi-patak mentén. De csak a patak mentén voltak házak, jobbra-balra egy-egy sávban, a ház mögött már ott volt a meredek domboldal és a fenyveserdő.

A vízesés elemi erővel alázúduló vize minden gyerek belső világát felpezsdítette. Itt láttam először a hetedikes kiskamaszokon azt, hogy belsőleg megelevenednek, saját indíttatásból pezsgőn érdeklődnek, kinyúlnak a világ felé.

Közel egy órát gyalogoltunk felfele és ugyanennyi út várt ránk lefele is amikor eleredt az eső. Volt rajtunk esőnadrág és esőkabát is, mégis ilyen hosszan az esőben tartózkodva többé-kevésbé mindannyian eláztunk. Beázott a túrabakancs is, és az esőkabát is átengedte már néhol a vizet. Hideg is volt, körülbelül tíz fokkal hidegebb, mint Budapesten. Tudtuk, hogy a hegyek közé indulunk, és hogy esőre is számíthatunk, készültünk is rá, megélni mégis kihívás volt. Leginkább a lányok miatt aggódtam, nehogy a vizes cipőkben megfázzon a lábuk, mire felérnek a szállásra. Két szálláson voltunk elszállásolva. Az, ahol a két pedagógus és a gyerekek voltak, körülbelül 20 perces gyalogútra volt attól az aszfaltos úttól, ahol a kisbuszunk leparkolt, mi pedig mindannyian elidultunk felfele egy újabb saras emelkedőn, hogy a 16 átázott gyerek elrendezésében segítsünk.

A szálláson aztán kértük a házigazdáinkat, hogy főzzenek a gyereknek mielőbb meleg teát, az osztálytanító pedig megkért engem, hogy rendezzem a lányokat, míg ő a fiúkat rendezi. A cél, hogy mindenki száraz ruhában legyen, és átmelegedjen, hiszen semmiképp se lenne jó, ha valaki a harmadik napra lebetegedne. 

Kértem én is egy forró teát, és amíg megittam, megérkeztek a szomszéd házból a fiúk az osztálytanítóval. A háziasszony elkezdte megteríteni az asztalt, a gyerekek odagyűltek. Zöldség leves és töltött káposzta volt a vacsora. Kiderült, hogy vacsora után elmehet a gyerekek fele a házigazdával az istállóba fejni. A többiek majd reggel mehetnek. A kérdésre, hogy ki szeretne este menni, sokan jelentkeztek. Érezhető volt a megilletődöttségük és az izgalmuk.

Azt éreztem, hogy ezzel kárpótolva vannak a plafonon lévő levelekért, a számukra nagyon furcsa retro környezetért, azért hogy hatan alszanak a pótágyazott szobában a harsány színekben pompázó Jézusos falvédő előtt. Mint később megtudtam, a reggeli pedig frissen fejt házi tej, és a háziasszony által készített házi sajt, házi kenyér és házi szamóca meg áfonya lekvár volt.  Elmelegítette a szívemet, amikor arra gondoltam, hogy mindezt átélhetik a gyerekeink, hogy ilyen környezetben tölthetnek el néhány napot.

De minket, felnőtteket még valami más is kárpótolt. Vizes túrabakancsainkban, és részlegesen beázott vízálló kabátjainkban legalább még negyed órát mentünk visszafele a saras lejtőn az aszfaltos fő utcáig, ahol a buszunk várt. És még hét kilométert mentünk a busszal a mi szállásunkig. Ez a Gyimesben, ahol a folyó és a patakok mentén építkeznek, ezért nagyon hosszú falvak vannak, nem számít távolságnak, ez még csak „ehelyt” van. „Ehelyt” azt jelenti, hogy közel, az „ahalyt” az már távolabb van. 

Harmadik nap

Az egyéni sorsokra ható történelem és a külső események hatására egyre bölcsebbé váló ember

Magyar vidékről román vidékre, az Ezeréves határon át

Másnap Somoskára indultunk, a moldvai csángók településére, az egyik legtávolabbi, és a román vidékekre legmélyebben benyúló magyarlakta faluba. A nagyrészt magyarlakta vidékekről most átkeltünk a hegyen, át a szinte teljességében románok által lakott Bákó megyébe, ahol a magyarok valóban csak zárványban, egy-egy faluban maradtak meg, és teljesen román kulturális, oktatási, jogi, hivatali környezetben őrzik, amennyire tudják, magyarságukat.

 Útközben megálltunk az Ezer éves határnál, ahol bár felújítás miatt a Rákóci várat nem tudtuk megnézni, de az út túloldalán lévő gyimesbükki Kontumáci kápolnához felmentünk, és a magaslati helyen az idegenvezetőnk javaslatára közösen elmondtunk egy Miatyánkot. Az oda vezető úton megrendülten mesélte el az idegenvezetőnk Sebő Ödön főhadnagy és a 32. székely honvéd határvadász-zászlóalj történetét, melyet Sebő Ödön meg is írt a Halálraítélt zászlóalj című könyvében. A történet pont azon az úton játszódott 1944-ben, ahol mi végighaladtunk Gyimesközéploktól az Ezer éves határig. Igyekszem úgy leírni a történetet,, ahogy az idegenvezetőnktől hallottam, így megkísérelve egy kicsit a történetmesélésének a módját is visszaadni.

Ahol a magyar nyelv kincs, és már majdnem nincs

Szerpentines út vezetett le a hegyről, és lassan a fenyvesek eltünedeztek, és lombhullató fák, bokrok vettek körül. Somoskán Benke Paulina és családja szívélyesen fogadtak saját otthonukban, ahol az egyik szobában hosszú asztalt terítettek nekünk, és bőséges ebéddel vendégeltek meg. Az ő beszédük még nehezebben volt érthető, mint a székely vagy a gyimesi csángó tájszólás. Még erősebben érezhetően másképp ejtették a hangzókat, és időnként román szavak keveredtek mondataikba. De örültek nekünk nagyon, hiszen mégis csak az anyaországból jöttünk, ahonnan ők moldvai csángó magyarokként olyannyira távol vannak, és a magyar nyelv és kultúra ölel körül minket, melynek csíráit, gyenge maradékát ők oly nagy erőfeszítéssel őriznek, ápolnak, dacolva az ellenszéllel, az őket körülvevő román kultúra befolyásával.

Ebéd után átmentünk a Magyar Házba, ami amolyan kis magyar kulturális központ. Ide járatják a gyerekeiket magyar szót hallani azok a szülők, akik bár magyarok, de otthon már románul beszélnek a gyerekeikkel, mert nem akarják, hogy hátrányos helyzetbe kerüljenek azok az iskolában. Az ő gyerekkoruk keserű tapasztalatai közé tartozik, amikor a román tanáruk az egész osztály előtt szégyenítette meg és verte meg őket, meg nem tudtak elég jól románul. Ettől szerették volna megóvni gyerekeiket. A legkisebb gyerekek közt vannak olyanok is, akiknek már a szülei is ide jártak, ebbe a délutáni iskolába, a magyar nyelvet és kultúrát őrizendő.

Hány százalékban magyar? Hány százalékban román?

A Magyar Házba járó gyerekek egy kis műsorral kedveskedtek nekünk, csángó magyar népdalokat énekeltek, és moldvai csángó táncokat jártak, végül minket is behívtak, és együtt táncoltuk a körtáncokat, melyek hagyományos csángó magyar táncok, de valójában olyannyira hasonlítanak a román táncokra. Megnézhettük hagyományos csángó viseletüket is, melyek olyannyira hasonlítanak a hagyományos román viseletre. Ez nem csak a moldvai csángók sajátsága, már a gyimesi csángóknak is nagyon hasonló a viselete és a táncaik. Itt egyértelműen a román kultúra behatását figyelhetjük meg, mely kavarodik a magyar népi kultúrának egy régebbi változatával, melyet pont abból kifolyólag őriztek meg, hogy itt őrizni kellett, amid van, mert hanem elsodorta volna az idegen közeg. Állítólag Bartók és Kodály ezen a környéken gyűjtötték a legszebb, legarchaikusabb népdalokat.

A gyerekek be is mutatkoztak egyenként, és a bemutatkozásukon érződött, hogy a kamaszok törik a magyart, a kisiskolások pedig még nem tudnak önállóan bemutatkozni magyarul. románul viszont folyékonyan beszéltek. Az embernek elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy az egyre fiatalabbak egyre kevésbé beszélnek magyarul, de az is lehet, hogy a dolog fordítva van, és néhány év délutáni magyar iskola után, kamaszkorukra már jobban beszélnek. A legtöbb gyereknek már a keresztneve is román név, sőt, többeknek a családneve is. Ebből következtethetünk arra, hogy már ők is vegyes házasságból születtek, és valószínűleg ez a folyamat megállíthatatlan, mert a szívnek nem lehet parancsolni, és román közegben élve nagyobb eséllyel találnak majd román párt maguknak ezek a gyerekek, fiatalok is, akik amúgy egymás közt románul beszélnek

A bölcsesség és szelídség példája

Kettős érzés fogja el itt asz embert, szomorú, ha azt látja, hogy milyen sok munka itt a magyar nyelv és kultúra ápolása, ugyanakkor látja azt a bölcsességet, ami az egyszerű Paulinából árad, aki áldozatosan, szelíden, nem harcolva, csak téve a dolgát küzd, hogy átadja a magyar nyelvet és kultúrát a gyerekeknek egy olyan közegben, ahol mindenhonnan máshonnan a román kulturális és nyelvi hatás éri őket. És az, hogy ezt látva, mégis teszi, amit tenni tud Paulina, az egy másik példát állít elénk, mint Sebő Ödön példája. Sebő Ödön tette pillanatnyi bátorságot és lélekjelenlétet igényelt, Paulina csendesen, kitartóan dolgozik, hosszú évek óta, nem zúgolódik, nem elégedetlenkedik, hálás azért, amit sikerült elérnie, és elnéző aziránt, amit mégse sikerül megvalósítania.

Negyedik nap

A legegyszerűbb a legfontosabb és egyben a legmagasztosabb is

Népi művészet az építészetben

Negyedik nap volt egész utunk alatt a leghidegebb. A budapesti késő tavaszi, kora nyári időjárás után már a 10 fok különbség is kemény volt, de az, hogy ezen a reggelen mínusz 1 fokra ébredtünk, és még a hó is szállingózott, a hegycsúcsokon pedig jól láthatóan meg is maradt, az kissé aggasztó volt, főleg annak a fényében, hogy aznap szekereken készültünk nekiindulni a hegynek. De ne szaladjunk előre, a szekerezés előtt még elmentünk a Borospataki Skanzenbe, ahol csodaszép parasztházakat láttunk. Székelyföld minden vidékéről hoztak ide az eredeti helyükön elbontott, és itt újra felépített parasztházakat. A házak gerendáit és deszkáit a bontáskor beszámozták, és a számozás alapján építették itt fel újra őket. Kicsik voltak, emberléptékűek, kedvesek, ízlésesen díszítettek, művésziek. Az embernek gyengédség tölti el a szívét, amikor ilyet lát, annyira egyszerű, tiszta, és mégis művészi egy ilyen ház. A különböző vidékekről származó házak különböztek egymástól, és aki ismeri a jellegzetességeiket, meg tudja állapítani, hogy melyik honnan való.

Volt ott egy vízi malom is egy kis patak mellett, melyet beindítottak nekünk, így megnézhettük, hogy hogyan működik. Láttuk, ahogy a bezúduló patakvíz megforgatja a malom kerekét odakint, aztán bementünk, és megfigyelhettük, ahogy a malomkerék forgatja a malomköveket. Önthettünk búzát a malomkövek közé, és megfigyelhettük, ahogy lent kijön a finom teljes kiőrlésű liszt.

Az egész skanzen egy domboldalon van, a domb legmagasabb részén pedig, az erdő alatt volt egy ökumenikus kápolna. Elmesélték, hogy mindenféle felekezetű esküvőt szoktak itt tartani, mert a hely szálláshelyként és rendezvényközpontként is működik, a házakban meg lehet szállni, a teljesen felszerelt csűrben tartják a lagzit, a kápolnában pedig az esküvőt. Idegenvezetőnk, Gyuri bácsi lelkületéről és kezdeményező készségéről árulkodik, hogy javaslatára ebben a kápolnában is elmondtunk egy Üdvözlégy Máriát, de most megfűszerezte egy kis humorral. Azt mondta, hogy imádkozzunk azért, hogy a hegyi szekerezésen lássunk medvét. Erre nyilván egyesek azonnal felhördültek, és kijelentették, hogy ők inkább azért imádkoznak, hogy nehogy véletlenül medvével találkozzunk. De nem volt vita ebből, mindenki imádkozhatott azért, amiért akart.

A medve nem játék

A medve amúgy is nagy téma volt, már az utazás előtti szülőin felmerült, hogy hallottak medve sztorikat Erdélyből, és egyesek nagyon félnek, meg hogy mit is kell csinálni pontosan, ha medvével találkozik az ember. Látszott, hogy a gyerekeket komolyan foglalkoztatta ez a téma, és amikor erről beszélgettem velük, meglepően részletekbe menő kérdésekkel álltak elő. Persze, tetesse halottnak magát, de pontosan hogyan is? Essen össze hirtelen? Vagy lassan, alig észrevehetően feküdjön le a földre? Felmerült az örök poén is, hogy nyilván a medvénél nem tudsz gyorsabbnak lenni, de nem is kell, elég, ha a társaidnál vagy gyorsabb, sőt, az is elég, ha csak egyetlen társadnál vagy gyorsabb… De többen is voltak, akik életük nagy lehetőségeként tekintettek az erdélyi kirándulásra, melyen végre láthatnak egy medvét! Szóval amikor utazásunk első estéjén a medve téma szóba jött a gyerekeknél, nem tudtam, hogy a bátorító vagy az elrettentő sztorikkal rukkoljak-e elő. Igyekeztem a különböző csoportokra szabottan válaszolni nekik. A szorongóknak azt hangsúlyoztam, hogy csak jó hangosan kell énekelni az erdőben, és akkor biztos nem jön elő a medve, aki alapból elkerüli az embert. És ez valóban így van. A lelkeseknek pedig, akik elhatározták, hogy ők minden tiltás ellenére síri csendben fognak kisétálni az erdőbe este, úgy éreztem, elő kell rukkolnom valamikori szomszédunk, Marcella néni történetével, akinek nem volt meg a fél arca, mert találkozott a medvével. És ugyanezen okból kifolyólag a férje se volt meg… Nem hiába mondja a székely ember, hogy a medve nem játék.

Szekérrel a hegyen át

Tudták ezt a kósteleki szekeresek is, akik lovaikra kis csengőket akasztottak, úgy jöttek át értünk a fagyban, hogy aztán forduljanak is meg, és felvigyenek minket a hegyi úton  Kóstelekre. azon a hepe -hupás, göröngyös, néhol meredeken kaptató hegyi földúton, melyen az ember szekérrel és terepjáróval biztosan végig tud menni, személyautóval csak akkor, ha nincs nagy sár, és akkor is csak óvatosan. Két szekérre ültünk fel huszonegyen, a lovacskák csilingeltek előttünk, a szekér mellett pedig két játékos kutyus szaladt. Időnkét eltávolodtak, örvendezve kergetőztek a patak parton, az erdő fái alatt, de mindig vidáman és hűségesen követték a szekeret. Na itt aztán egészen közelről érezhettük a gyimesi erdő hangulatát. Hatalmasak, toronymagasak voltak a fenyők, csípős és tiszta, gyanta illatú a levegő, csobogott a hegyi patak. Az út szélén nagyon kicsi, egészen apró fenyőcskék is voltak, a gyerekek teljesen el voltak ájulva tőlük, mini fenyőnek nevezték őket, és olvadoztak a gyönyörűségtől. Tényleg lenyűgöző volt látni, hogy ekkora hatalmas fenyők azokból a kis apróságokból lesznek. Aki ezen a tájon nem éli át a rácsodálkozás és az áhítat érzéseit, az sehol nem. 

Láttunk, szagoltunk, tapintottunk, egyensúlyoztunk, jelen voltunk, éberen figyeltünk

Jól felöltöztünk, dupla nadrágba, kabátba, mégis fáztunk. Időnként féltünk is, amikor egy-egy meredekebb kaptatón ment fel a szekér, és kapaszkodni kellett. Lepillantottunk az út jobb oldalán lévő szakadékba, és jól megszorítottuk a deszkákat, melyek keresztbe voltak téve a székéren, hogy azokon ülhessünk. Kemények is voltak a deszkák, fájt is a fenekünk, amikor időnként a hepehupákon nagyokat döccent a szekér. Hát, ez nem az a légkondis, fűtött kipárnázott háttámlás és fejtámlás, hátrahajtható üléses busz volt, mint amivel eddigi utunkon utaztunk. De mégis sokkal jobb volt annál!

Nagyon sok alapvető érzékünket megszólította ez az út. Valóságosan láttunk, nem egy üvegen keresztül, éreztük az illatokat, tisztán hallottuk a természet hangjait, arcunkon éreztük a hideg szelet, kezünk fázott a hideg deszkát markolva, testünk egyensúlyozott a szekér jobbra-balra mozgását kiegyenlítve. Jelen kellett legyünk a testünkben, éber figyelemmel reagálva a változó hatásokra. Azt hiszem, az volt az egész kirándulás csúcspontja. Tétje volt a dolgoknak, kapaszkodni kellett, nem lehetett csak úgy ellenni. Az erőfeszítésért és fázásért bőven kárpótolt minket egyrészt az a csoda, melynek részesei lehettünk, a természet testközeli tapasztalata, másrészt a valódi jelenlét a saját testünkben. A bennünk megszülető valós jelenlét és tettrekészség.

Itt éreztem meg, hogy miért is van az, hogy a székely és a csángó ember olyan tettrekész a habitusában. Ezen a környéken sok a magas hegy, és ha ilyen életkörülményekkel találkozik, akkor ez önkéntelenül kialakul benne. És a gyermeket is erre nevelik, dicsérik, hogy milyen ügyes, odanézz, milyen fürgén és ügyesen mászott fel a dombra! Az ügyesség, és a két lábbal a földön járás alapvető készség itt. Nyilván ez egy idealista gondolat, de mégis felmerül bennem, hogy talán minden kisgyereket el kellene hozni egyszer egy ilyen helyre, csak hagyni játszani az erdő szélén a patakparton, aztán felültetni a szekérre, és hazavinni, és akkor nem lenne annyi fejlesztésre szoruló gyerek, mert az alapérzékek minden tudatos törekvés nélkül, természetszerűen kifejlődnének.

Az állat, mint örömforrás

Nagy élmény volt a gyerekek számára az is, hogy egész úton egészen közel volt hozzájuk az az egy-két lovacska, melyek húzták a szekeret. Egész kis termetű lovak voltak ezek, nem olyan nagyok, mint amilyeneken a Budapest környéki lovardákban lovagolni szokás. Nagyon sok gyerek odament hozzájuk, és simogatták őket, áradt a gyengédség és az ujjongó öröm a levegőben, ahogy szerre odaléptek a lovakhoz. És a játszadozó kutyáktól is ugyanennyire el voltak ájulva. Nem voltak fajkutyák, de nagyon aranyosak voltak, és szabadon futkároztak és játszadoztak egész úton, és ez nagy hatással volt a gyerekekre. Hát még amikor a fennsíkon megláttak egy-egy legelésző juhnyájat bárányokkal. Milyen kevés kell a boldogsághoz!

Népviselet, népzene, népdal, kisbaba

Kósteleken ugyancsak a Magyar Házban fogadott minket Vaszi Levente és a 6 éves kislánya, aki csángó népviseletben volt, kis fehér, finoman díszített ingecskéje fölött irha mellénykét hordott. Levente a Felszállott a páva televíziós tehetségkutató nyertese, néptáncos, népdalénekes. Ő is és kislánya is énekeltek nekünk csángó népdalokat, és zenéltek is, levente furulyázott, a kislánya pedig ütőgardonozott, ahogy a csángóknál szokás, hogy „az asszony játszik az ütőgardonon és tartja a ritmust, az ura pedig adja a dallamot, furulyál vagy hegedül”. Kaptunk forró teát is, hogy átmelegedjünk, aztán közösen eljártunk néhány csángó körtáncot. Levente képzett néptáncos, ezért egy kis elméletet is mondott nekünk, így kiderült számunkra, hogy több fajtája van a gyimesi táncoknak, a körtánc az a balkáni stílusú táncokhoz tartozik. Megtanultunk Leventétől egy népdalt, aztán kipróbálhattuk a furulyát és az ütőgardonyt.

Kiderült, hogy Leventéék a Magyar Ház melletti házban laknak, és jelenleg a felesége ott van egy néhány napos kisbabával. Amikor megtudták ezt a gyerekek, áhítatos csend áradt szét köztük. Az élet jött itt szembe velünk, a maga egyszerűségében tárva fel a legnagyobb titkokat, a mélységeket és magasságokat, és megérintette lelkünket, amely csenddel, békességgel és áhítattal válaszolt. 

Újra a szekéren

Egy másik hegyi úton vittek vissza minket a szekeresek az aszfaltos útig, és itt fentről lefele, lejtős utakon haladtunk leginkább. Az út első felében azért volt meredek kaptató is, olyannyira meredek, hogy a csoport felének le kellett szállni a  szekérről, és gyalog kellett haladnia mellette, mert a lovak nem bírták volna felhúzni a szekeret a sok emberrel a meredeken. Ez is nagyon jó élmény volt a gyerekeknek, látszott, ahogy értik a gyakorlati életből fakadó szükségszerűséget, és óvják az állatokat, melyek az ember segítőtársai. Az út második felében, ahogy felértünk a hegytetőre, kiszélesedett a táj, és hosszú ideig gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé: fennsíkok, erdős részek, hegyi kalibák, a távolban pedig kis falvak, völgyek, hegycsúcsok.

Ötödik nap

Ötödik nap összecsomagoltunk, és elbúcsúztunk gyimesi szállásadóinktól, akik 3 napig adtak otthont nekünk. Elhagytuk a Gyimesek vidékét, a hegyeket, fennsíkokat, fenyveseket, patakokat, melyeket most már személyes tapasztalatból ismertünk. Átkeltünk a Hargitán újra, hogy megnézzük Székelyudvarhely városközpontját, ahol az idegenvezetőnk mesélt az osztálynak a helyi nevezetességekről. Kivittük busszal a gyerekeket Szejkefürdőre, ahol a Mini Erdély Parkban találkozott a két osztály.

Amíg a mi gyerekeink érkezésére vártunk, az erdélyi diákok a patakparton játszottak. Érdekes volt hallgatni a csoport tanítóját, aki megosztotta velem, hogy az a néhány gyerek, akik nem másznak fel a buckákra a többiekkel együtt, hanem csendesen beszélgetnek, ők már 14 évesek, a többiek pedig még csak 13, és hogy mennyire jól látható a különbség, hogy tényleg egy választóvonal van a 14 éves életkorban. 

Nagyon gyorsan kellett aztán a Mini Erdély Park míves gondossággal elkészített apró makett várait végignéznünk, hogy rövidke időnk végén egy közös kürtőskalácsozásra is jusson idő. A gyerekek egy részét persze a Drakula-kastély érdekelte, azt keresték lázasan. Végül megtalálták a Törcsvári-kastélyt, ahol a legenda szerint Vlad Tepes (ejtsd Vlád Cepes), a Drakulaként elhíresült véreskezű uralkodó élt, akinek kedvenc elfoglaltsága volt válogatott kínzásokat nézni végig, főleg a karóba húzást.

Még a rövidke időnkbe azért belefért, hogy a székelykapu-ösvény alatt felsétáljunk Orbán Balázs sírjához, aki a híres Székelyföld leírását írta. Jó volt a míves székelykapuk alatt sétálni, és fentről a sírtól lenézni rájuk, ahogy sorakoztak, az ösvény fölött mintegy laza boltívet alkotva.

Hatodik nap

Az utolsó nap órái is eseménydúsan teltek. A hazafelé út egyeztetéskor történtek változások, mert a Déva vára állítólag felújítás alatt volt és emiatt egy hosszabb városnézésre futotta Segesváron. A város meglepően szép, csendes nyugalmával fogadott minket. A gyerekek egyedül, kisebb csoportokban fedezhették fel a városka ódon utcácskáit. A felnőttek illendően megkávéztak egy napos teraszon és egy közös fotóval a Petőfi szobornál búcsúztunk a várostól, immáron a szászoktól és az autópályára térve Erdélytől is.Hazautunk sosrán elpilledve a korai keléstől, egy csodálatos élményekkel teli szívvel érkeztünk meg Budapestre. Felejthetetlen kirándulás volt.